A kis családi hotelünk vezetőjeként néha olyan, mintha ezer éve dolgoznék a vendéglátásban, és már minden elképzelhető szituációt láttam volna, de a minap egy számomra is új (és némiképp fárasztó) helyzetben találtam magam. Ennek kellékei egy toporzékoló 4 éves kislány, a hozzátartozó toporzékoló anyuka, a tűréshatára végén járó személyzet, és egy fürdethető baba.
Átlagos péntek estének indult, turnusváltás volt a szállóban. Délelőtt kijelentkeztek és hazamentek a régiek, este pedig megérkeztek az újak. Azt gondolná az ember, hogy a kettő között van időnk szusszanni, de olyankor kell igazán odatenni magunkat. Mindegyik szobát tökéletesen kitakarítani, rendbe tenni, ha valami elromlott, akkor azt villámgyorsan megjavítani, hiszen pár órán belül megérkezik az új turnus. Csúcsidőszak van, minden kollégára szükség van ilyenkor.
Persze, Kati – a rangidős szobaasszony – már megint elkésett, ami felborította az egész takarítási folyamatot. A vendégek már a hallban toporogtak, a szobák pedig még nem voltak készen.
Megoldásként betereltem őket a szálló éttermébe, a felnőtteknek kávét, a gyerekeknek gyümölcslevet hozattam, a szakács pedig nekiállt egy gyors pogácsának.
Lassan rendeződtek a sorok, mindenki elfoglalta a szobáját, az étkezőben pedig elkezdtük feltakarítani a romokat, hogy használható legyen vacsorakor.
„Ha végeztünk, Kati fejmosást kap tőlem, az biztos!”, fortyogtam magamban néhány zsák szeméttel a kezemben a kuka felé trappolva, amikor egy kétségbeesett hölgy odajött hozzám egy 4 év körüli ordítva bömbölő kislánnyal a karján. Mint kiderült, ők is vendégek, a szobájukat elfoglalták, minden rendben, leszámítva, hogy nem találják Dórika fürdethető babáját. Az étteremben még megvolt, a szobában már nem. Nagyon fontos lenne, mert a gyerek nagyon ragaszkodik hozzá, folyamatosan sír, mióta észrevette, hogy nincs meg.
Mivel a személyzet minden tagjának megvolt a feladata, ezért magam indultam babavadászatra a szállodában. Dórikáék szobája a harmadikon volt, az étteremből odavezető utat végigjártam, de nem találtam meg a játékot. Vacsoránál minden asztalhoz egyesével odamentem, és megkérdeztem, nem találtak-e véletlenül egy játék babát, de senki sem látta.
Amikor megérkezett a vacsorához Dórika és anyukája, a gyerek azonnal keserves és hangos zokogásba kezdett, amikor elmondtam neki, hogy sajnos nem lett meg a babája. Az anyuka nagyon mérges volt, és számon kérte rajtam, hogy mégis hogyan nem voltam képes megtalálni a játék babát, amit ők elveszítettek. Az ezzel kapcsolatos gondolataimat megtartottam magamnak, miközben azt mantráztam, hogy „A vendég az első, a vendégnek mindig igaza van!”. Hirtelen jobb ötletem nem volt, mint hogy bevittem őket a hotel ajándékboltjába, és mondtam Dórikának, hogy válasszon valamit magának. Mi ugyan leginkább plüssállatkákat tartunk és kültéri játékokat, de talán vigasztalja majd valamelyik. Ő viszont csak tovább sírt és a babáját követelte.
Patthelyzet alakult ki. Egy mérges anyuka, egy vörös fejjel bömbölő kislány, egy hiányzó fürdethető baba, egyre több kíváncsi szempár, és a lassan kiégő idegrendszerem volt az este mérlege.
Miután vége lett a vacsorának, és kicsit elcsendesedtek a kedélyek, végigjártam újra az egész szállodát, immáron olyan helyeket is, ahol elvileg nem járt a család. Még a kis fészerbe is benéztem, ahol a fűnyírót és a medence ápoló szereket tartottuk. Bár oda csak úgy kerülhetett volna a baba, ha a 60 éves gondnok, Gyuri bácsi ellopja és bezárja, mivel rajtam kívül csak neki van kulcsa hozzá.
Annak ellenére, hogy ilyen ribilliót csináltak, mégis bántott a dolog, mert talán nem tűnt volna el a játék, ha rögtön a szobájukba mehetnek, és nem kell egy órát várakozniuk az étteremben. Kárpótolni akartam őket, és az ajándékboltban lévő plüss unikornis láthatóan nem nyerte el Dórika tetszését.
Nem tudtam, hogy péntek este honnan szerezhetnék fürdethető babát, már minden zárva volt, így az interneten kezdtem böngészni a játék webshopok kínálatát. Találtam egy szimpatikus weboldalt, ahol többféle fürdethető baba is rendelhető. Kiválasztottam a legextrábbat, amihez a legtöbb tartozék járt. Dórikának csak a legjobbat! Mivel a család nem 1, hanem 2 hetes üdülésre érkezett hozzánk, ezért meg is rendeltem. Biztosan ideér a baba, amíg nálunk nyaralnak. Másnap a reggelinél boldogan újságoltam Dórikának és az édesanyjának, hogy már csak pár napot kell kibírniuk fürdethető baba nélkül, mert érkezik az utánpótlás. Hatalmas cuppanós puszit kaptam és délután még egy rajzot is egy meghatározhatatlan állatkáról, amit azután minden egyes nap újabb és újabb rajz követett. Egész gyűjteményem lett Dórika fantáziavilágából, mire eltelt a két hét.
Még ennyi év után is tapasztalok újat a szakmámban. Azt hiszem, ezért szeretem még mindig a vendéglátást.